Ki vette feleségül Maria d'Enghien-t?

Maria d'Enghien o d'Engenio (1367 – Lecce, 9 maggio 1446) è stata una sovrana italiana.

Fu contessa di Lecce dal 1384 alla morte, in quanto ereditiera dei possedimenti del fratello Pietro, morto privo di eredi. Si sposò in prime nozze con Raimondo Orsini del Balzo e fu principessa consorte di Taranto dal 1399, e in seconde nozze con il re Ladislao d'Angiò-Durazzo, divenendo la sua terza ed ultima moglie e fu quindi regina consorte di Napoli dal 1407 al 1414, anno di morte del marito. Come moglie del re Ladislao I, oltre ad essere stata regina consorte di Napoli, fu regina titolare consorte di Gerusalemme, di Sicilia e d'Ungheria, e contessa titolare consorte di Provenza e di Forcalquier.

Raimondo Orsini del Balzo (also known as Raimondello; c. 1350–55 – 17 January 1406) was a nobleman from the Kingdom of Naples. He was Count of Soleto (1382), Prince of Taranto (1399–1406), Duke of Bari, Grand Constable of the Kingdom of Naples, Gonfalonier of the Holy Roman Church (1385, confirmed in 1399 together with the principality of Taranto). He was a member of the influential Orsini family of Rome. Although he is considered one of the most important people in the history of southern Italy, relatively little is known about his life.

László (olaszul: Ladislao il Magnanimo di Napoli), (Nápoly, 1376. július 14. vagy 1377. február 15. – Nápoly, 1414. augusztus 6.) nápolyi király (1386 – 1414), Magyarországon Nápolyi Lászlóként ismert, Kis Károly magyar és nápolyi király fia, magyar trónkövetelő és ellenkirály. Nápolyban apja magyarországi meggyilkolása után lépett trónra. A nápolyi Anjou-ház (Capeting) utolsó nagyreményű alakja.

Küzdelmes, nagyrészt csatatereken eltöltött élete szorosan összefonódik a pápaság kritikus időszakának történetével. Hadjárataiban Róma és vele egész Itália megszerzésére és egyesítésére irányuló törekvés figyelhető meg. Magyarországon hosszú ideig jelentős párttal rendelkezett. 1403. augusztus 5-én Zárában magyar királlyá koronázták. Addigi tevékenysége – magyar királyi cím felvétele, a főrendek levélben történő megkeresése, dalmát-horvát bánok kinevezése, adományozások, amnesztia hirdetése – valójában csak jogcímének és délvidéki pártjának fenntartására szolgált, ami a Zsigmonddal szemben feltörő elégedetlenség miatt néhány esetben – a Lackfiak 1396. évi balsikerű fellépése – ennél nagyobb látszatot keltett.

1403. évi sikertelen fellépése után, felismerve a két királyság egyesítésének – már elődei által is megtapasztalt – problémáit, érdeklődése teljesen Itália felé fordult. A már Johanna alatt bomlásnak indult balkáni – és később magyar – területeket jogai átengedésével és eladásával, céljai elérésére használta. Magyarországi kísérlete egyben a magyar Anjou-kor végét is jelentette, a győztesek által írt hazai történelem a személyét és beavatkozását is homályos, kedvezőtlen színbe burkolta. Jellemét, hajlamait és politikáját tekintve a ház alapítójának, Anjou Károlynak vonásai ismerhetők fel benne. Hódításait utódai nem tudták megtartani.