Ki vette feleségül Szergej Pavlovics Koroljov-t?

Szergej Pavlovics Koroljov (oroszul: Сергей Павлович Королёв, ukránul: Сергій Павлович Корольов; Zsitomir, 1907. január 12. – Moszkva, 1966. január 14. ukrán nemzetiségű szovjet mérnök, rakétatervező. A Szovjetunió rakétafejlesztéseinek egyik fő irányítója, a Szputnyik–1-nek, a világ első műholdjának és a Vosztok–1-nek, a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint a világűrbe juttató űrhajójának felbocsátásával írta be nevét a történelembe. A szovjet rakéta- és űrprogramok első vezetőjeként rendkívül sikeres mérnök volt – nem annyira repülési- vagy rakétaszakértőként, mint inkább szervezőzseniként juttatta hazáját vezető pozícióba az űrkutatásában és az űrversenyben –. Munkáját a legteljesebb titoktartás övezte, olyannyira, hogy haláláig még a nevét sem tudhatta a világ, csak „Főkonstruktőr” néven említették a szovjet publikációk.

Gyermekként az első világháború, majd a szovjet forradalom utáni polgárháború megakadályozta a tanulásban, azonban később sikeresen bontakozott ki, egyrészt mostohaapja otthoni tanításának köszönhetően, amelyek a repülés felé orientálták. Ácsnak tanult Odesszában, ám ott belépett az Ukrajnai Repülési és Légi Navigációs Társaságba is, ami végképp a repülés felé terelte és alkalma nyílt repülni, majd ezzel párhuzamosan megtervezte élete első repülő szerkezetét, egy vitorlázó repülőgépet. Később felvették a Kijevi Politechnikai Intézetbe, annak repülőmérnöki szakára, ahonnan az útja a Baumann Moszkvai Állami Műszaki Egyetemre vezetett. Itt került kapcsolatba diplomamunkája kapcsán például Andrej Tupoljev híres repülőtervezővel. Diplomájával a zsebében , azaz az OPO–4 tervező irodára került, Paul Aimé Richard szárnyai alá, ahonnan továbblépett a Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézethez, a híres CAGI-hoz. Ebben a korának egyik legnagyobb szellemi műhelyében került a rakétatudományok, rakétafejlesztési folyamatok közelébe. Ez az új érdeklődési kör hamarjában elsodorta egy civil kezdeményezéshez és 1931-ben belépett a GIRD-be, amelynek kis idő múlva vezetője lett. A GIRD sikeresen eljutott az első folyékony hajtóanyagú rakéták indításáig, majd az állam érdeklődni kezdett a tevékenységük iránt és összeolvasztották egy állami szervezettel, amelynek Koroljov az egyik helyettes vezetője lett. Különböző személyes ellentétek miatt azonban egyre lejjebb került a ranglétrán és vesztett a jelentőségéből.

1938-ig a Gázdinamikai Laboratóriumban (GDL) dolgozott, amikor a Sztálin által elrendelt Nagy tisztogatás során letartóztatták és koholt vádak alapján letartóztatták, majd 10 év kényszermunkára ítélték és a rettegett GULAG kolimai büntetőtáborába hurcolták. Itt rettentő körülmények között tartották fogva, amelyek során komoly egészségkárosodást szenvedett. Kicsit később, a nagypolitikában beállt változások hatására a büntetésén enyhítették és egy afféle elitbörtönbe, orosz kifejezéssel saraskába zárták, ahol mérnöki munkát folytathatott. A saraskák váltották egymást, ahogy újabb és újabb feladatokat kapott, de mindenütt legalább a hivatásának élhetett és végül eljutott olyan mérnöki munkákig, amellyel a rakétatudományokban dolgozhatott. A második világháború végén szabadon engedték, majd alezredesként besorozták a Vörös Hadseregbe.

Alezredesként az első feladata az volt, hogy Németországba utazzon a háború utáni megszállás és az az alatti technológiai zsákmányszerzés végrehajtására, ami elsősorban a német rakétatechnológia, a V–2 rakétafegyver megszerzésére irányult. Nordhausen, a V–2 rakéták gyártóhelye szovjet megszállás alá került, bár az amerikaiak előbb értek oda és fosztották ki a rakétatechnológia legnagyobb részét elorozva a szovjetek elől, ám hátrahagyva egy csomó alkatrészt, illetve a gyártást vezető német mérnököket. Koroljov feladata Németországban az volt, hogy a hátrahagyott alkatrészekből összeállítson és sikerrel indítson el egy V–2-t, bizonyítandó, hogy a szovjetek birtokában vannak és uralják a technikát. Közben egy alkalommal részese lehetett, amikor az angolok demonstrációs céllal felbocsátottak egy német rakétát Cuxhavenben. 1947 elején a feladatot sikerrel teljesítette. Ekkor Sztálin parancsára meg kellett szerveznie, hogy a rakétagyártást hazaköltöztesse a Szovjetunióba és ott R–1 néven meghonosítsák a gyártását és megszervezzék a hazai szolgálatba állítását.

Koroljov hazaköltözésekor megkapta az NII-88 tervezőiroda vezetését és ez a szervezet kapta meg az R–1 rakéta előállításának feladatát. 1950-re, a magukkal hurcolt német mérnökcsapat segítségével elvégezték a feladatot, a német technikát orosz gyártásból származó részegységekkel felépítették, letesztelték és sikeresen fel is bocsátották, amelyet követően a hadsereg szolgálatba állította. A német rakétatechnika után szükség volt immár új, továbbfejlesztett, nagyobb teljesítményű rakétákra az időközben megszületett szovjet atombomba hordozására. Erre Koroljov az R–2 rakéta fejlesztésébe kezdett. Ezt a feladatot 1952-re sikerrel teljesítette. Közben születőfélben volt a szovjet hidrogénbomba is. Ennek hordozására közben a szovjet politika az egész katonai doktrinát a bombázógépekről a rakéták felé fordította. Így Koroljov vezetésével megkezdődött egy elegendő hatótávú verzió fejlesztése, amely az R–3 volt. Ebből a rakétából végül sohasem lett semmi, azonban a tervezésére fordított erőfeszítésekből egy sor később, az ICBM-ekhez és az űrrakétákhoz elvezető technológia született. Ezek a megoldások először az R–7-es jelű rakétában öltöttek testet, amely az 1957-es tesztekre 7000 km-es hatótávot ért el és célba volt képes juttatni egy kb. 5 tonnás nukleáris robbanófejet. Ugyanennek a rakétának a paraméterei lehetővé tették, hogy egy tárgyat az űrbe juttassanak vele.

Amikor Dwight Eisenhower amerikai elnök bejelentette, hogy országa elsőként fog egy műholdat a világűrbe juttatni, a Szovjetunióban Koroljovot bízták meg, hogy a lehető legnagyobb titokban érje el ezt a célt. A Szemjorka becenévre hallgató rakétát hamar átalakították, hogy egy műholdat hordozhasson. Az időközben NII–88-ról OKB-1-re átkeresztelt tervezőirodában pedig megterveztek több különböző műholdvariációt, amelyből végül az ún. Egyszerűsített műholdat választották, hogy azt juttassa Föld körüli pályára az átalakított R–7-es. 1957. október 4-én megtörtént a műhold felbocsátása, amelynek később a Szputnyik–1 (azaz Műhold–1) nevet adták. A világ első műholdja felbocsátásának hírére felkapta a nevét a világ. Koroljovot (bár nem ismerték a nevét, mert a program titok volt) ezért Nobel-díjra jelölték, ám Nyikita Hruscsov ezt nem engedte. Később még több korszakos sikert alkotó műholdat is felbocsátottak. A Szputnyikkal és az arra adott amerikai válasszal elindult az űrverseny.

Koroljov három és fél év alatt eljutott a Szputnyiktól odáig, hogy egy ember űrbe juttatását célzó repülést tervezzen. A következő lépés, amit a Szovjetunió Kommunista Pártja rábízott, az első ember világűrbe juttatása volt. Koroljov ehhez továbbfejlesztette az R–7-est, illetve az OKB–1 egy másik osztályával megterveztette a Vosztok űrhajót, a folyamatok harmadik égén pedig egy űrhajós-válogatási folyamatot indított el, amelyben összesen 6 űrhajósjelöltet választottak ki. Több sikeres teszt után 1961. április 12-én vezetésével felbocsátották a világ első embert szállító űrhajóját, a Vosztok–1-et, fedélzetén Jurij Gagarin űrhajóssal. A Szovjetunió ismét legyőzte az Egyesült Államokat az egyre nyíltabbá váló versenyben.
Az amerikaiak a csatavesztést követően emelték a tétet a Hold elérését megjelölve következő célként, de fenntartva az űrversenyt. Ezért Koroljov – aki az űrteljesítményeivel Hruscsovval közvetlen kapcsolatot épített ki és kitüntetett helyzetbe küzdötte magát – sorban bocsátotta fel a Vosztok űrhajókat. Egy napos repülés a Vosztok–2-n, páros repülés a Vosztok–3-on és a Vosztok–4-en, az első nő, Valentyina Tyereskova űrrepülése a Vosztok–6-on. A világ továbbra is csodájára járt a szovjet űrteljesítményeknek, Koroljov karrierje zenitjére ért.

Azonban, amikor tovább kellett volna lépni és többszemélyes, holdrepülésre alkalmas, manőverezhető űrhajókat kellett volna előállítani, Koroljov alapvető hibákat követett el. A Vosztok űrhajó átalakítását javasolta, hogy Voszhod néven bocsássanak fel vele űrhajósokat. Az átalakított űrhajóval még végrehajtották a világ első többszemélyes űrrepülését a Voszhod–1-gyel – és Vlagyimir Komarov, Borisz Jegorov és Konysztantyin Feoktyisztov űrhajósokkal –, majd pár hónappal később a Voszhod–2 repülésen Alekszej Leonov – Pavel Beljajev parancsnoksága alatt – végrehajtotta a világ első űrsétáját. Azonban ez alatt a két repülés alatt bebizonyosodott, hogy a Voszhod űrhajó konstrukciója használhatatlan, az egy tervezési zsákutca, ráadásul a fejlesztésére használt források, de különösképpen idő feleslegesen kidobott volt és a holdrepülésektől vette el a lehetőségeket. Koroljov még belekezdett a szovjet holdraszállás megvalósításába, amelyhez koncepció szinten a Szojuz űrhajót és a LOR koncepcióra alapozott LK holdkompot ajánlotta a Pártnak megvalósításra, amelyeket az N1 óriásrakéta vitt volna fel. Ám Koroljov ebben is hibát vétett. Hibája főként az N1 esetében volt feltűnő, mivel a Valentyin Gluskoval (pályatársával és a Szovjetunió legtermékenyebb rakétatervezővel) való rossz viszonya miatt egy gyenge rakétahajtóművet választott, ami miatt a szovjet holdrakéta sohasem valósult meg. Munkáját azonban nem tudta befejezni ezen a projekten.

1966. január 14-én egy rutinműtéten esett át a korábbi állandósult rosszullétei miatt, azonban a műtét közben az orvosok – az altatásakor felmerült nehézségek mellett – komoly elváltozásokat, többek között rákot állapítottak meg nála, amelyet ugyan sikeresen megműtöttek, azonban a műtétet követő fél órán belül a szervezete felmondta a szolgálatot és Koroljov 59 évesen váratlanul elhunyt. Halálával hatalmas űrt hagyott hátra, igazán sohasem sikerült őt szakmailag pótolni, ami nagyban hozzájárult, hogy a szovjetek később elvesztették az űrversenyt.

Ксения Максимилиановна Винцентини (29 августа 1907, Кишинёв, Бессарабская губерния — 28 октября 1991, Москва) — советский хирург, доктор медицинских наук, профессор, заслуженный врач РСФСР.